A mai nap délutánján a Tüskevári-erdőben barangoltam. A telepített erdei fenyveseket nagyon szeretem ilyenkor télen a vegyes cinegecsapatok miatt. Búbos cinegék és fenyves cinegék neszeztek a csendes fenyvesben. Fekete harkályok repültek át. A nap legszebb élménye -akárcsak tegnap- a putri kéményén nappalozó macskabagoly volt. Szerintem a napokban gyakran meglátogatom 'Őnagyságát'.
Rejtelmességüket mi sem jelzi jobban, hogy a Gyapa melletti löszvölgy-rendszerben nem olyan rég találták meg a tátorján szép állományát, amely fölött már vészharangot kongattak. Igazából pedig négykézláb sem kellett keresni, mint mondjuk egy holdrutát, ami egy zölben-zöld típusú mütyür páfrány. A tátorján virágzó tövei olybá tűnnek fel messziről a domboldalon, mintha legelésző bárányok kószálnának szerteszét. A rátalálás örömét még fokozzák a szennyes ínfű és az érdes csüdfű foltjai, amelyek szintén védett lösznövények.
A kettes számú titkos löszvölgy Nagykarácsony mögött található. Alján, mint minden rendes völgynek egy névtelen ér folyik, oldalán birkák legelnek (ez esetben tehát nem tátorjánok).
A völgytetőn pedig a borzas macskamenta bokrocskái díszlenek. A növény őshonossága sokáig kérdés volt, pedig élőhelye kimondottan az a rövidfüvű sztyepprét, ahol közeli ukrán rokona a keleti macskamenta díszlik. A megtalálás öröme itt is egy kicsit olyan holland mélyföldi feeling, egy búzatábla sarkában kell beereszkedni, helyes régivágású gyomok között, mint a lángszínű hérics és a poloskafű. Ugyanezen löszformációk sokkal látványosabbak a Duna paksi és Baja alatti szakasza fölé magasodva, például Dunaszekcsőnél, ahol sajnos rég ellenőriztem le, de húsz évvel ezelőtt a világ legjobb halászléjét főzték a Rév-csárdánál.(ezüstérmes a bajai Békavár, bronz a paksi halászcsárdának). Csak remélni tudom, hogy azóta nem gyrossal és hamburgerrel mérgezik az arrajárókat. A csárda mellett láttam és azóta se soha, egypár fából ácsolt A betűt, rajta száradófélben lévő halászhálóval. Hogy ő a kece, azt csak Kácsor László hetvenes-nyolcvanas években kiadott, fekete-fehér nagyon szép és emberi, vadvizeket kutató fotóalbumából tudtam. Az A betűt hosszú kötélről irányították a csónakból a fenéken húzva. Az eszköz kimondottan kecsege fogására lett kifejlesztve évszázadok sora alatt -Herman Ottó ajánlásával.
Ezeken a löszfalakon él a parti fecskesereg, a gyurgyalag, de egyes helyein még a haragos sikló is, ami egy másfél-kétméteresre is megnövő kígyó és állítólag már köszönés helyett harap, ha közelebbi ismeretséget akarunk vele létesíteni.
Ugyanezek a löszfalak és dombok között kalandozhatunk a Szekszárdi-dombvidéken is, ahol szekerek vájták ki századokon keresztül az utakat egyre mélyebbre és mélyebbre, vagy éppen a lesiető vízfolyások formálták azokat mély árkokká, Mészöly Miklós műveiben következetesen „szurdik”-ként szerepelve. Tájakról és emberekről soha senki nem írt szebben prózát magyar nyelven mint ő, nemhiába barátkoztak össze első látásra Bohumil Hraballal amikor ellógtak sörözni egy nem túl érdekes írókonferenciáról ; ötféle nyelv keverékén társalogva a budapesti és prágai nők ágybéli szokásairól például. Sajnos ma már egyikük sem él.
Én meg belátom, kicsit túl elkanyarodtam a haragos siklótól, azt azonban még okvetlenül meg kell említsem, hogy legkultúráltabban itt, a Szekszárdi-dombok sváb nevű pincéiben lehet leittasodni egy szép májusi délután. Helyi vörösbort kortyolva, belehelyezkedve a Sió és a gemenci erdőség távlati panorámájába, majd óvatlanul megbotolva legurulni a már említett szurdikban.
Ha kicsit még távolabb merészkedünk nyugat felé rejtelmes településekkel is fogunk találkozni. Nagyszékely zsákfalu, valamikor szállodával, gimnáziummal hentesbolttal és nagy présházi élettel. Ma leginkább szépségből és szegénységből áll. Ormánság, Belső-Somogy, Cserehát, Cserhát, Karancs-Medves . A szépség és szegénység tájai.
Ne feledkezzünk meg Illyés gyuláról sem, aki itt, a szomszédos Rácegrespusztán született. Íróink közül erről a két dologról ő tudott a legtöbbet.
De még a hegyeket is elrejtették errefelé. Akácosok mögött lapulnak. A németkéri Látóhegy m-es magasságával, a bikácsi Ökör-hegy pedig még ennél is kevésbé hatalmas. Igazából kedves homokkupacokról van szó, amelyek sikeresen átvészelték az akáctelepítést. Növényzetük teljes mértékben lenyűgöző. Sehol nem láttam még ilyen hatalmas homoki árvalányhaj mezőket, amelyet tavasz végén a báránypirosító kék virágai színeznek (feloldva a színbéli ellentmondást: bárányt igazából a gyökere pirosítja, amellyel régebben jelölték is az állatokat). Az Ökör hegyen a ritkább fajok közül a pusztai meténggel, a homoki cickafarkkal és a homoki nőszirommal találkozhatunk, valamint érdekes szenderekkel és medvelepkékkel.
Később, ősz felé, amikor a kisült homokfelszínek új erőre kapnak, látványos és kevésbé látványos dolgok mutatkoznak együtt, a botanikus szívének egyaránt kedvesen-mint a kék szamárkenyér és a homoki bakszakáll (látványos szekció), valamint a gyíkpohár és kétféle poloskamag, amelyikből a fényes leginkább egy kupac összegabalyodott piros drótra emlékeztet így ősztájt (látványtalan szekció). Csak a teljesség kedvéért essék szó a közeli nagydorogi Szenes-legelőről, ahol a csupasz ,nedves homokfelszíneken a tarka zsurló él az eleddig felsoroltakon kívül. A csupasz homokfelszínről jut eszembe, hogy a környéken a naturisták is szoktak túrázni és főzőcskézni, amit csak helyeselni tudunk, mivel csalánosban és bozótosban biztos sokkal kellemetlenebb lehet pucéron kirándulni, mint itt.
Ifj. Vasuta Gábor – Molnár Péter
20 év múlva-madarak és rovarok
A le Figaro francia lap egy érdekes eszmefuttatást közölt a minap. A cikk lényege az volt, hogy az éghajlati változások legjelentősebb behatását úgy lehet elképelni, mintha egy autó első és hátsó fertálya önálló életre kelne és az első rész nagyobb sebességgel indulna el. Az eredmény ez esetben az autó szétszakadása lesz, ami lefordítva az ökoszisztémák jelen és jövőbeli helyzetére azt jelenti, hogy az eddig szoros kapcsolatban lévő rendszerelemek közötti kapcsolat fellazul, ami az egész rendszert átrendezheti, illetve eltüntetheti. Az új jelszó a vándorlás és adaptáció képessége lesz. Mérések szerint hegyvidéki fafajok harminc métert húzódtak felfelé, Ausztrália környékén pedig a tengerbiológusok egy új, hibrid cápafajjal találkoztak, mivel a melegedő tengerek miatt az eleddig izolált szülőpárok élőhelyei kezdik átfedni egymást. Ilyen dolgok természetesen történtek a régmúltban is, sebességük azonban sokkal lassabb volt mint a mostani változások esetében, így a növényeknek, állatoknak mondhatjuk, volt idejük felkészülni az eseményekre. Ilyen vándorló és visszahúzódó fajok hibridje például a magyar méreggyilok, avagy a nem túl régen önálló faji rangra emelkedett halvány sáfrány, amik a melegebb illetve a hidegebb valamikori klímát reprezentálják. Magyarország úgy látszik ebből a szempontból nagyon érzékeny zónában fekszik, mint sok fajnak általában legészakibb vagy legnyugatibb előfordulási helye. Ezzel együtt nehezen magyarázható elsőre, hogy a melegkedvelő szalakóta és kövirigó miért tűnt el a Dunántúlról illetve a kövirigó esetében jelenleg az országban nincs egyetlen fészkelőpár sem. Közelebbről megnézve azonban ezek a madarak nem is olyan déli típusok. A szalakóta a közép-ázsiai félsivatagok madara, ahol nagy hőingást kell elviselni az ott élőknek, a kövirigó pedig a mediterrán magashegységek lakója is, felhatolva 3000 m-es magasságokba. Mindegy, ettől még lehetne a mi madarunk is, de úgy látszik az ilyen perempopulációknál elég egy hajszál is, hogy az állomány széttöredezzen és eltűnjön.
Sok esetben az ok nyilvánvaló, mint a felsőhámori vízirigók esetében, akik rosszul tolerálták az ingadozó, sőt majdnem kiszáradó Szinva-patakot Felsőhámorban, így a két pár odébb is állt. A kövirigó esetében viszont nehéz mire gondolni, mivel felhagyott bánya továbbra is van elég, az uhuk és a bajszos sármány nagy örömére.
Ugyanilyen oktalan csökkenés észlelhető például a tüskevári legelőn karvalyposzáta ügyben. Húsz éve ez a faj gyakori fészkelő volt, társbérletben a tövisszúró gébiccsel-fészkeik szinte emeletszerűen helyezkedtek el a bokrokon. Ma jó, ha egy fészket találni. Elképzelhető, hogy a nem kaszált vagy legeltetett fű nehezebb vadászatot biztosít, vagy esetleg más, a madár által nem preferált rovarféleségeknek ad otthont. Véleményem szerint ez is a felvezető példa egy esete, csak a változás oka más, de nem kevésbé humán eredetű behatás. Érdekes módon a madarak különösen érzékenyen reagálnak az emberi környezet módosulásaira. Dunántúlról ugyancsak eltűnőfélben van a kuvik, mivel kevés van abból a fajta félig elhagyatott házból, vagy cserényből, amit a kuvik igen szeret, ami van annak portáján meg nincs állattartás. Ugyancsak eltűntek azok a régebben még látható téli, ezres nagyságú citromsármány csapatok, amik a nagy hodályok és istállók környékén húzták ki a telet, bőséges magellátmánnyal. De eltűnt a Keszthelyi-hegységből a kis légykapó is, ami a Vállus környéki öreg bükkösökben kimondottan gyakori fészkelő volt. A tarvágás után még egy tavasszal visszajöttek a hímek a hagyásfákra énekelni, de megfelelő erdők nélkül nem fészkeltek ott többé. Szerencsére a Hámori-tó partján még elég gyakran megfigyelhető, bár elsőre én azt hittem róla, hogy egy lepukkant vörösbegy.
Mindezek a példák azt sugallják, hogy gyors változás kényszere a legtöbb esetben a faj eltűnéséhez vezet, bár akadnak ritkán ellenpéldák is. A diósgyőri panelhézagokban lakó sarlósfecskék minden évben többen és többen fészkelnek, alkonyi vijjogó tömegük Dubrovnikot idézi, természetesen csak a sarlósokat illetően.
A madarak mellett másik nagy szívfájdalom a rovarok ritkulása. Gyermekkorom legszebb napjait a balatonmáriai és kékmezői úttörőtáborban töltöttem el. No nem a zászlófelvonást és az úttörőélet egyéb hülyeségeit szerettem, hanem a Balaton-part lámpasorát, amely körül például annyi szomjas pohók kavargott, hogy rájuk vadászó denevéreknek szerintem több napos diétát kellett tartani egy-egy ilyen este után. A kékmezői táborban pedig, ami a Bükk déli lábánál helyezkedett el, egy erdészházban laktunk, ahol a tanáraink estére felkapcsolták a lámpákat a hátsó meszelt fal előtt, természetesen nem lepkészeti célzatból, hanem inkább a jó úttörőerkölcsök védelmében. Tíz óra körül ez a fal már szinte egybefüggő lepkekárpittal volt beborítva. Békésen üldögéltek egymás mellett a tölgylevél pohókok a púposszövők, az aranybaglyok, a mindenféle divatos mintázatú araszolók és medvelepkék. A szarvasbogarakra pedig ráment az összes zsebpénzem, mivel rágógumival és sportszelettel kellett őket kiváltanom társaimtól, hogy elkerüljék az élve gombostűre szúrás kínhalálát. Az erdészház egyébként ma is megvan, a lepkék viszont nagyrészt eltűntek. A speciális tápnövényekhez ragaszkodó fajok esetében ez sajnos magyarázható, mert például a tavaszi görvélyfű csuklyásbagolynak jól szét kell néznie tápnövény után a Bükkben, mivel a tavaszi görvélyfű nem egy gyakori dolog, megfelelő élőhelyein, a szurdokvölgyekben is csak néhány szállal képviselteti magát. Avagy a tárnicsevő szürkés hangyaboglárka élete sem lehet egyszerű, ugyanilyen okok miatt, bár több nemzeti park kimondottan szívén viseli a vizes élőhelyeken élő hangyaboglárkák sorsát és rendszeres szelektáló kaszálással igyekeznek állományaikat megóvni. Úgy látszik a jól lokalizálható élőhelynek is annak előnyei, mindenesetre csökkenő pénzeszközök mellett nem hinném, hogy a boglárkák élveznének majd prioritást.
Viszont a kardos és fecskefarkú pillangók állománya szemlátomást növekszik vélhetően a vegyszerezés visszaszorulásával és a nem művelt kertek gyarapodásával, hogy azért mégis biztató gondolatokkal zárjam ezt az eszmefuttatást.
ifj. Vasuta Gábor – Molnár Péter
Várak
Bizonyára csak önhitt félműveltségem engedi meg hogy összehasonlító elemzéseket végezzek néhány kedvenc magyarországi várromom felett. Közös jellemzőjük hogy legtöbbjük mai szemmel nézve istentől teljesen elhagyott helyen épült fel, mint például a keszthelyi hegységben Rezi és Tátika vára vagy a bükki Ódorvár avagy a Szöliget mögött fekvő Szádvár. Mai szemmel nehezen érthető az a török lelkesültség, hogy képesek voltak felvonulni ilyen helyek alá, gondolom ostromlétrákkal és ökrök vontatta ágyúkkal, amiket még cipelni is elég lehetett, nemhogy használni.
Történetüket szemlézve nagyjából mindegyikük a tatárjárás utáni várépítési boom-ban nyerte el kőformáját, majd felépülésük után történetükre általában az állandó pereskedés és birtokból való ki és behelyezkedés volt jellemző, mivel a bonyolult öröklődési rendszer útvesztőjében évtizedekig lehetett bolyongani, sokszor hamisított pátenslevelekkel és a királyi udvarban való jó helyezkedéssel mozdítva előre az ügyet. Nem beszélve arról, hogy a sokfelé húzó Magyarországon a vesztes félhez való tartozást rögtön birtok és ingó javak elkobzásával szankcionálták, amit a jelek szerint a győztes azonnali, halaszthatatlan feladatának érzett.
A boldogkőváraljai vár története például szinte folyamatos csereberéből állt, amibe bekapcsolódott például Brankovics György szerb despota, továbbá Martinuzzi Fráter György, akinél érdemes megállni kicsit. Fráter György, mint önjáróvá vált papi személyiség hivatásával ellentétben elsősorban a világi dolgok mezején ténykedett és fő ambíciója az egységes és független Erdély megszervezése volt török és osztrák harapófogóban, így nem is csoda, hogy összeesküvés áldozatává vált, amit nyilván az olaszok vezényeltek le, mint a kor összeesküvő és mérgezési szakértői. A leírások szerint 75 szúrással végeztek vele, valamint kétszer mellbe lőtték puskával, biztos, ami biztos. A merénylők további sorsáról elég sok adat maradt fenn, aminek nem bírok ellenállni, hogy ne osszam meg az olvasóval. Sforza-Pallavicinit a törökök elfogták egy vesztes csata után és egy bottal verve, gyalog hajtották el Isztambulig, ami legalább egy hónapos út lehetett, hogy ha vasárnaponként is gyalogoltatták és ütlegelték. Ferrarit Olaszországban felakasztották más ügyletei miatt, Mercadának előbb levágták a jobb kezét egy csetepatéban, majd ezek után széttépte őt egy vadkan egy vadászat során. Tiszta Monty Python-os pechszéria. Muninót pedig lefejezték Piemontban, úgyhogy ezekből is látszik, akkoriban nem a magas koleszterin volt az élet legveszélyeztetőbb tényezője.
Feltűnő továbbá, tovább bolyongva a várak történetében a puskapor kevésbé okszerű kezelése. A szigligeti vár egy villámcsapást követően robbant fel, Wathay Lőrinc cseszneki várkapitány végezte be életét, miután beborozva mindenképp erőltette egy öreg ágyú elsütését, ami fel is robbant annak rendje és módja szerint mellette. A dédesi vár esetében viszont a kemény 15 napos ostrom után, a rejtekúton elszivárgó védők Bárius István várkapitány ötlete alapján hosszú kanóc segítségével sikeresen rárobbantották a beözönlő törökökre a várat. Az eredmény 400 halott és sebesült. Azt hiszem a mai iszlám terroristák is nagyon elégedettek lennének egy ilyen eredménnyel.
És persze történtek a sötét falak közt sötét dolgok is. Bebek Ferenc, foglalkozására nézve rablólovag például hamis pénzt veretett Boldogkőváralja falai között. Nagyvázsonyban pedig Magyar Benigna pedig harmadik férjét a hozományvadász Kereki Gergelyt egyszerűen ledobatta szolgáival a várfalról mindössze egy kis megcsalás miatt.
Aztán szép lassan véget értek a dicső napok, a törököt kiűzték Magyarországról, a várakat pedig később császári parancsra felrobbantották a szokásos osztrák alapossággal. De rájöttek az idő multával a nemesek is, hogy egy kastély sokkal jobban lakható és fűthető, mint a nyirkos bástyák.
Ezért nekünk így ötszáz év távlatából csak az ábrándozás marad kinek-kinek ízlése szerint. Gábor fantáziáját az egyszál gyertya fényében táncoló várkápolnafalak fogták meg, illetve a szerinte szekérszám felszállított lányok, akik innentől kezdve elbúcsúzhattak a szűzen férjhez menésnek még a gondolatától is.
Van azonban várainknak egy másik, nagyon érdekes vetülete is, túl a jó kilátáson. Legtöbbjük igen érdekes dolgokat rejteget növény és állattani szempontból is. Itt van rögtön a füzéri várat körülvevő kárpáti szililátsziklagyep társulás. Májusban elképesztő virágpompa részese lehet a látogató. A sziklákról sárga zuhatagként ömlik le a sziklai ternye, a szakadozott gyep között pedig a törpe nőszirom sárga és kék virágai kápráztatnak el. Haladóknak a déli szirtipáfrány és a Schudich tarsóka felfedezése jelenthet megkapó élményt, bár a tarsókát annyira azért nem kell keresni, a falépcsők alatt és mellett nyílik a várban felvezető úton. Továbbá legtermetesebb keresztes viperámat is a füzéri sziklaoldalakon láttam, ami elegánsan összetekeredve napfürdőzött.
Az Ódorvár megmászói vörös áfonyával és zöldes kígyókaporral találkozhatnak, valamint a magyar pikkelypáfránnyal, Rezi vára pedig a lónyelvű és szúrós csodabogyóval kecsegtet, valamint a magashegységi fanyarkával, ami a Dunántúl ritka és védett cserjéje.
Új észlelés a Szádvár töviskés lucernája, ami a várúton található, egészen pontosan ott, ahol a hajdani szekerek nyoma még látható belevágódva a mészkőbe.
A romok ezenkívül kedvelt tanyahelyei a téli madárvendégeknek is, a cseszneki vár romjai között gyakorta előfordul a hajnalmadár, több várromunkon pedig a havasi szürkebegy.
Talán ilyenkor télen a legszebbek váraink. Turisták nélkül, elhagyatva állják a zord időt és bár szellemek nincsenek nálunk, a hideg éjszakákon a macskabagoly jajveszékelését hallva ez mégsem tűnik olyan biztos dolognak.
ifj. Vasuta Gábor – Molnár Péter
Ma is az erdei fülesbaglyokat élveztem pár faluval odébb. Nem tudok betelni velük!
Indítok egy új baglyos lapot: http://vasutagaborifj.blogspot.com/
És íme a cikk: http://www.naplo-online.hu/nagyitas/20120125_fulesbaglyok
Régen szinte minden falusi ház udvarán volt egy hatalmas diófa. Kedvenceim a diófák, mindig elidőzök mellettük ha tehetem egyik legszebb fát Hosztót határában találtam. Egy korábbi emlék pedig egy csodaszép diófáról Csomakőrösről...
Hát... igen más errefelé madarászni, mint felénk: egy teleszkóp állásból hét gatyásölyv Bugyi határában, egy szkópózás után kis sólyom hím. A Miépes-dombról sok-sok túzok, mindenfelé egerészölyv, kékes rétihéja. Egyszóval madárbőség a javából.
Hogy ki nagy festő vagy grafikus, azt néhány ecset vagy ceruzavonása eldöntheti. Egry József képein szinte semmi sincs, csak a lángoló nap és az elpárologni készülő táj. Ha az Aranykapu c. festményét nézzük, önkéntelenül is összehúzzuk a szemünket, mintha mi is az augusztusi Badacsony alatt állnánk, nem a kiállító terem hűvösében. Vagy Borsos Miklós tihanyi grafikái. Néhány görbe vonal a sajkódi-öböl íve, néhány függőleges vonal a jegenyék sora, mégis biztosan tudjuk, hogy a rajz kora tavasszal készült
B.Kéry Ilona a szobrász felesége így írt a festőről: „ A legtisztább emberek egyike volt Egry József; kívül belül tiszta volt, egyszerű és nemes.”
A lelkekhez csak az ilyen embereknek van kulcsa. És talán bensőnket a tájak is meg tudják nyitni ugyanezekkel a kulcsokkal. Az alföldön a szabadság érzése érint meg, itt a Balaton-felvidéken a szépség és életöröm. Balatonudvari szív alakú sírkövei sem az elmúlás fájdalmát, hanem a megélt élet örömét sugallják.
A máshol sokáig botladozó március itt úgy simul a lábaidhoz, mint egy szeretetéhes macska, aki nem is tudja mivel kedveskedjen. A hegyoldalakon virágzó mandulafák messziről fehérlő bóbitáival, Aszófő téltemetőivel, a Koloska-völgy hunyoraival, a Tihanyi-félsziget cseh tyúktaréjával, vagy Balatonszőlős kék májvirágaival. De muszáj szólni további tavaszi kedvenceimről is, a gyenesdiási Maria Regnum szobor körötti törpe nőszirmos és fekete kökörcsines mezőkről, a zalahalápi Véndek-hegy keskenylevelű tüdőfüveiről és epergyöngyikéiről és a tihanyi Ciprián-forrás körüli keltikemezőkről és a csinos nyugati ajtóscsigákról, amelyek nem véletlenül viselik az elegans latin nevet.
A szőlőoldalak meleg löszös foltjain áprilisban már itt-ott felvillan az izgága homoki cicindéla, ami a bogarak nehézkes berregő röptét meghazudtolva úgy suhan el, hogy fényképezésre még gondolni sincs idő. A mégis megörökített példányok valószínűleg Kínában gyártott műanyag utánzatok. A másik, immáron nyári megörökíthetetlen jószágok a tihanyi levendulák előtt lebegő kacsafarkú szenderek, amelyek nyugodtan lavíroznak egy helyben a kép beélesítéséig, majd az exponálás előtt egy tört másodperccel, padlógázzal eltűnnek a keresőből. Ennek ellenére nyugodt vérmérsékletű északi turisták pár órás munkával szoktak róluk készíteni egy-két jó képet. Ha pedig még ezen kívül is vágyunk rovaros kudarcélményre Tihanyban, próbáljuk meg lefényképezni a déli domboldalak mediterrán lakóit, az óriás énekeskabócát és a mannakabócát. Zeng tőlük az egész levegőég csak a fotóst kíséri tíz méteres körben halálos csend, majd mögötte, biztos távolságra újból felzúg a kissé gunyoros csengésű csiriszelés.
Bogarászás után ideje újra növénytani önkívületbe esni, amire itt nagyon sok hely kínálkozik. A koloska-völgyi sziklatetők a fehér sással, sulyoktáskával, dombi ibolyával, bokros koronafürttel. A nagyon ritka adriai sallangvirág legszebb tövei pedig ki tudja miért, egy közút mellett nőnek a Keszthelyi-hegységben, szemben a cifra kankalinnal, ami az északias kitettségű dolomitsziklákat preferálja, ezért több fotósnak volt már vele halálközeli élménye. De én mondom, garantáltan megéri.
De aki nem botanizál, az a tényleg nagyon jó borokon, sült keszegen és a tavi mulatságokon túl is találhat itt szórakozást. Sehol a világon nem lehet ilyen jól kilátni, mint itt.
Átnézhetünk a szigligeti Rókarántóról a Badacsonyra, a Badacsonyról a Szent-György hegyre a cselling nevű Magyarországon csak itt élő páfrány tanyahelyére és így tovább. A Hegyestűről pedig ha egy nyári eső után, a felhők alá betűző délutáni napfényben szemléljük a tájat, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy a Jóisten valami helyi kirendeltséget üzemeltet itt reprezentációs célokra.
Ugyancsak kiváló kilátás nyílik a Nyirád melletti Kis-Bakonyról, ahol viszont törzsőrmesterünk nézett alá (tekintélyben egyáltalán nem elmaradva a teremtőtől) kritikus szemmel, hogy megfelelően kúszunk-e a sziklagyepeken az endemikus magyar gurgolyák között. Azt ugyanis még nem említettem, hogy a Keszthelyi-hegység annak idején a katonaság kiemelten fontos területe volt, így a nyolcvanas évek elején, mint kezdő természetbúvár teljesen ingyen kúszhattam a honvédség költségén a legszebb növények között, akár a zalaszántói lápréteken is, gondosan kikerülve közben a hússzínű ujjaskosbor töveit. Ugyanis náluk a terepen történő helyváltoztatás legfontosabb eleme a hason közlekedés volt. De egyszer minden elmúlik, azóta már csak a crossmotorosok igyekeznek itt széttaposni a henye boroszlán töveit.
Talán mégis egy külön könyv kellene ennek a vidéknek tűnődöm, mivel még nem említettem sok minden egyéb között a Sípos-torok zergevirágait, sem a Tátika ősbükkösét, sem a Sásdi-láprétet, de még a balatonkenesei tátorjános löszfalat, amiről évtizedekig azt hitték, hogy a tátorján mára egyetlen megmaradt élőhelye.
Szóval lassan búcsúzunk a tájtól, méghozzá ősszel és a Balaton-felvidék ilyenkor sem enged el üres kézzel. A lassúdó napfényben lángoló cserszömörcék, a párás mozdulatlan tó látványa és a koraősz szerény virágai, a csillagvirág, az őszi füzértekercs és a vetővirág nehezíti vagy könnyíti a búcsút, nem is tudom. Egy tájtól ami mindig csak ad magából, nehéz elszakadni viszontszerelem nélkül.
Ifj. Vasuta Gábor – Molnár Péter
Újabb jó élőhelyek és újabb liba táplálkozóhelyek felfedézése jellemzi a mai napot. A kellemes folytatás. Ahogy a régi katonai felmérési térképpel összeveti az ember a mai állapotokat, nem lepődünk meg, hogy itt libák telelnek, táplálkoznak, talán több száz éve is. Korábban összefüggő, minden településtől elzárt vizes élőhelyek, legelők sorakoztak errefelé. Ennek tanúi a határban fellelhető kutak sokasága. Ma ezt felváltotta a mozaikos, mezőgazdasági területek sora. Kezdésnek egy eldugott forráslápon az égerligetben egy táplálkozó zsezsét leltünk-majd a libák nagy tömegében kutakodtunk… Reményünk szerint még sokáig kitartanak itt, így rengeteg élményhez jutatva. Ja egy méretes ragadozófészket találtunk egy telepített erdei fenyvesben…
Ma újra ráakadtunk a libák nagy csapatára, igaz már késő este, így kíváncsian várjuk a holnapi napot. Ilyenkor az ember aludni se tud...
copyright | design: Beau de Noir | freeblog sablonosítás: anyu(ha)